Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

Egy miskolci orvos bizonyságtétele

„Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet. És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét.” (Zsolt 40,2-4)

Isten kegyelméből 1974-ben megszülethettem Erdélyben, és Marosvásárhely mellett, Mezőbándon tölthettem el gyerekkorom jelentős részét öcsémmel. Szüleim, tanítóim szeretete, kisgyerekkori barátaim, játszótársaim és a ’80-as évekbeli mezőségi környezet a maga egyedi hangulatával, élményeivel korai éveimet szinte teljesen boldoggá tették. Istenről édesanyámtól hallhattam, aki vallásos, de akkor még nem újjászületett ember volt. Amennyire vissza tudok emlékezni, a nyári csillagos ég végtelenje akkor is lenyűgözött, és ehhez a végtelenhez kötöttem Istent, de hogy mi a végtelen – azt a szüleim nem tudták elmagyarázni. Kora gyerekkoromtól más hasonló kérdések is foglalkoztattak, például hogy mi lesz, miután meghalunk, később ez az érdeklődés kibővült egy igazságkereséssel, hogy mi lehet a végső valóság a lelki dolgok tekintetében. Így hát sokat olvastam, ez mindig ment noszogatás nélkül, nem úgy, mint a sport. Édesanyám indítványozására református gyerekalkalmakra is jártunk a faluban, szerepeltünk ünnepekkor a templomban – ezek inkább kellemes élményeimet gyarapították.
Aztán egyszer csak véget ért a mesevilág: szüleink elváltak, édesanyámmal és öcsémmel 12 éves koromban, 1986-ban Magyarországra költöztünk, biztosabb életet, taníttatást remélve. Az áttelepülés mindannyiunkat nagyon megviselt: a család fele, a barátok és az örömök majdnem mind ’otthon’ maradtak. Helyettük a létfenntartás terhe, a csonka család, némely anyaországi gyerekek (esetenként felnőttek) részéről a ’románozás’ jutott, de az Úr a legnehezebb helyzeteken mindig átsegített minket, bár ekkor semmilyen komolyabb hitéletünk nem volt. Az olvasás szeretetét viszont elhoztam magammal Bándról, és sok hajós regény elolvasása után arra jutottam, hogy tengerész leszek. Így aztán az ország egyetlen hajózási szakközépiskolájában tanultam tovább Budapesten, kollégistaként. Kikerülvén az anyai autoritás alól a ’baráti’, közösségi tekintély alá jutottam: sörözni, borozni jártunk, lányokkal ismerkedtünk, rászoktam a cigarettára, trágár beszédre, órákról való ellógásra. Egyszer eljöttek a kollégiumunkba a Hit Gyülekezetéből néhányan, és beszéltek Istenről, Jézusról is. Páran el is mentünk a gyülekezetükbe, sőt egy idő után be is merítettek minket, de tartósan csak két társunk maradt ott. Nekem kezdetben tetszett a jó hangulat, zene, lelkesedés, a pásztor embereket földre leterítő ereje, és féltem is, hogy mi lesz, ha elhagyom a ’hitet’, de egy napos délután egy söröző teraszán mégis inkább korábbi életmódom mellett döntöttem. Az Újszövetséget viszont ’hitgyülis’ koromban elolvastam, és tárgyi ismeretet nyertem róla. E könyv fontosságában nem kételkedtem, és emiatt megtérésem előtt már többször is elolvastam, de mindig próbáltam az aktuális világnézetemet begyömöszölni az egyes igék mögé.
Az érettségit követően hirtelen irányváltással az orvosi egyetemen találtam magam. A szegedi évek alatt szabadidőmben a középiskolában elkezdett életmódot éltem tovább más helyen, más emberekkel, és nagyobb léptékben. De gyakran rámtörő hiábavalóság- és céltalanság-érzéseimet, lelki magányosságomat tartósan sem a szórakozóhelyeken eltöltött gyakori esték, sem a párkapcsolatok nem tudták elnyomni. Az agykontroll tanfolyam és a szcientológia is csak átmenetileg segített, és alig vártam már, hogy lediplomázzak, és dolgozó emberként új életet kezdhessek.
Ez 1998-ban meg is történt, a Gyulai Megyei Kórházban helyezkedtem el, reumatológia szakvizsgára készülvén. A terveimből valóra vált az, hogy dolgozó ember lettem, de az új élet már kevésbé. Ellenkezőleg, a korábbi életstílusom egyedülálló fiatal orvosként, komolyabb szülői befolyás és anyagi függőség nélkül a maga teljességében kibontakozhatott. Bár szakmai szempontból a kórházi munka lehetőséget adott a fejlődésre, míg a tudományban gyarapodtam, az erkölcsben hanyatlottam. A lejtmenet a szakvizsgáig tartott, ekkorra már annyi sötét felhő gyűlt lelkiismeretem egén össze, hogy azt már nem tudtam elviselni, és úgy döntöttem, hogy Gyula egét felváltom Miskolc tiszta levegőjére, amit még nem szennyeztem be. Elhatároztam tehát, hogy új életet kezdek, új helyen – és új módon, őszintén. Őszinteségem első gyümölcse az lett, hogy négy éves párkapcsolatomnak még aznap búcsút mondhattam, de lelkem mégis megkönnyebbült, mert tisztán szeretett volna tovább menni. Őszinteségre törekvésem fordulópontot jelentett életemben, az Úr Szentlelke elém jött („előbb szeretett”), és megerősített, hogy érdemes ebben kitartani.
Egyedülállóként immár időm nagy részét az igazság keresésére fordíthattam. Ekkortájt (2005-ben) két fő irányt véltem látni. Hívő katolikus fiatalokkal és vezetőjükkel kirándultunk Dél-Erdélyben, akik körében megmutatkozott az istenfélő élet békessége és személyes életet rendben tartó ereje. másrészről a buddhizmus ragadta meg a figyelmemet, és talán mert korábban kb. 2 évig gyakoroltam a transzcendentális meditációt is, ebbe az irányba indultam útkeresésemben. Nem állt tőlem távol a jóga és az advaita védanta filozófia sem, de a szamszárából (létforgatag) való megszabadulást egy speciális buddhista meditáció, a vipassana révén gondoltam elérni. Az teljességgel elképzelhetetlen volt számomra, hogy Isten személy lenne, sőt az igazság – a dolgok Végső Valósága, amit annyira keresek – is az!
Elkezdtem hát komolyan meditálni, évente 10 napra más vipassanásokkal elvonulásra mentem, és igyekeztem a napi 2x1 óra meditációt otthon is elvégezni. Négy évig, 2009-ig rendszeresen vettem részt az elvonulásokon meditálóként vagy szolgálóként, az 5. időszak után továbblépésként Németországba készültem elvonulásra, illetve a távolabbi cél a 20 napos meditáció volt. Közben megnősültem, Isten akkorra már két gyereket ajándékozott nekünk az Ő kegyelméből. Az elvonulásokat a feleségem nehezen viselte, előfordult, hogy váláson gondolkodott távollétemben. A 10 napos időszakok alatt ugyanis a külvilággal nem volt semmiféle kapcsolattartás, de 9 napig még társainkkal sem beszéltünk egy szót sem, hallgatásba burkolózva befelé figyeltünk kb. napi 8-10 órát. Ezt nem mindenki bírta végig, és bár sokszor engem is megviselt a szeparáció, szeretteim hiánya, a monotónia (néha alig vártam az utolsó napot) – kitartottam, remélve, hogy majd jobb lesz, ahogy haladok. Ez viszont pont fordítva történt, és egyik alkalommal, amikor nagyon gyötrődtem, bár tiltva volt, imádkozni kezdtem. Méghozzá egyenesen Jézushoz, Aki nem tudom hogyan juthatott ott eszembe (most már sejtem), de kértem Őt, hogy segítsen rajtam, szenvedésemen, jöjjön be Ő a szívembe, és maradjon velem. Tudatosan beengedtem az Urat akkor, aki az ajtó előtt várt oly sok évig, és Ő szinte azonnal elvette terhemet és békességet adott nekem. Nem gondoltam volna korábban, hogy valóban ilyen erős és hatékony imameghallgató Isten Jézus! Ezután majdnem egy napig a meditációs idő alatt hozzá imádkoztam – kívülről az úgysem látszott!
Hazatérésem után érdekes dolgok történtek. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy félelmetes mélység szélén álltam. Tudtam, hogy a pokol az, és én bizonyosan bele fogok esni, megérdemelten az eddigi életem tettei miatt. Aztán egyik nap édesanyám elmondta, hogy már majd 10 éve imádkozik értem, és féltve bár, de ez alkalommal azt kérte Istentől, hogy zavarja meg a meditációmat, s vezessen Krisztushoz. Lakásában egy kis füzetkével találkoztam, amelyet a Presbiteriánus Egyház adott ki, ahová ő járt. Megragadott ebben az írásban, hogy a keresztyénség tiszta, biblia szerinti megélésére törekszenek. Elkísértem hát édesanyámat egy igei alkalomra, majd még egyre – és az Ige, Aki nyáron megszabadított, ősszel foglyul ejtett! Sokat vitatkoztam a lelkésszel a hit igazságairól, régi világképem nagy részét Jézus oltárára kellett helyeznem, de mikor megértettem, hogy mit tett Ő értem, és ezt ingyen ajándékként adja nekem, könnyebbé vált letenni korábbi nem biblikus filózófiáimat. Tudatosult bennem, hogy ami után annyira vágyok (Istent, a valóságot ismerni, Benne, Vele élni) az Jézus Krisztusban az Atya szeretetéből már az enyém, most és itt! Fekete-fehér életem színessé vált, eddig úgy éreztem magam, mint egy világ borától bódult muslica, amely újból meg újból hasztalanul próbál a pohár peremére felkapaszkodni, mindig visszacsúszik – és most kikerülhettem e bódulat poharából, láthatom a józan igazságot, Aki valóban elvezet Teremtőmhöz. Az érthetetlen kegyelem ráadásul feleségemet is magához vonta, testvérként még őt is ajándékul adta! 2010 óta négy gyerekünkkel Isten presbiteriánus népének miskolci gyülekezetéhez tartozhatunk.
Sokáig sok helyen kerestem az igazságot, szomjaztam utána, de végül Ő talált rám idegenben, adott innom és ad azóta is bőséggel családunknak. Áldott legyen az Ő neve mindörökké!

„Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (János ev. 4,14)

Dr. Lazsádi Zoltán

(Megjelent a Keskeny Út 2014. áprilisi számában)