A gyáva elkülönülők válasza (A KGTMI diákjainak válasza Dr. Juhász Tamás cikkére)

A GYÁVA ELKÜLÖNÜLŐK VÁLASZA

Válasz Juhász Tamás cikkére, amely az Üzenet 1998 Május 1-i számában jelent meg a miskolci Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézetről.

Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy intézetünket az Üzenet hasábjain támadások érték, és ezért szükségesnek láttuk a hamis vádak, rágalmak és teológiai tévedések megválaszolását. Tesszük ezt a Szentírás tévedhetetlensége, a reformátori tanítások tisztasága és a református hitvallások megvédése érdekében. Csodálkozunk azon, hogy a református egyház ily hamar „más evangéliumra” hajlott, „holott nincs más” (Gal 1:6,7) csak az, amely számunkra az Igében kijelentetett. Azért mondjuk ezt, mert Juhász Tamás így fogalmaz: „vegyük sorra e hitvallás hibáit, és lássuk, mit tanít református egyházunk a Szentírás alapján.”

Mindenki számára egyértelmű tehát, hogy a református egyház jelenlegi teológiai, hitvallási és gyakorlati álláspontját tükrözi az Üzenetben megjelent cikk. Arról, hogy ez az álláspont mennyire biblikus, és mennyire követi a református tanításokat és hitvallásokat, később szólunk.

Először, hadd tegyünk fel egy kérdést: Kik a bátrak? Azok, akik nem gyakorolják a tan- és egyházfegyelmet? Azok, akik mindenben kompromisszumra törekednek? Azok, akik nem vállalják Krisztus evangéliumának kizárólagosságát? Azok, akik a hitvallókat és a megújulást szorgalmazókat kidobják az egyházból vagy üldözik? Azok, akik Isten Igéjének igazságait feláldozzák egy hamis egység és béke érdekében? Azok, akik népszerűségért szociális evangéliumot és hagyományokat hirdetnek? Ha ez így van, akkor újra meg kell határozni a bátorság fogalmát.

Másodszor, az a tény, hogy „a magyarországi református egyházak, sem a szomszédos országok református egyházai nem ismerték el magukénak” az iskolát, nem jelenti azt, hogy intézetünk nem református. Avagy nem létezik református hit a Magyar Református Egyház (MRE) kötelékein kívül?

Harmadszor, a „tájékozatlan fiatalok” üzenetét közvetítjük akkor, amikor elmondjuk, hogy az intézetben mindenki nagyon világosan tudja, hogy mit vállalt. De ha tájékozatlanok is a fiatalok, ez mindenképpen az egyházon belüli tanítás hiányáról és más mulasztásokról árulkodik.

Végül pedig, ha a mi hitvallásunk a „református egyházunk szellemétől idegen”, vizsgáljuk meg, milyen az egyház és egyik dogmatika professzorának „helyes szellemisége”! Vizsgálódásunkban a Bibliára, a református hitvallásokra és egyes református teológusokra hivatkozunk.

1. E szellemiség szerint Török István ezt mondja a Bibliáról: „Úgy, amint előttünk áll, gyarlóságokkal terhelt irodalmi termék, emberi dokumentum, vagyis 'sötét hely'. Örökös alkalom a megbotránkozásra és a lelki elzuhanásra .” (Török István, Dogmatika 81. old.) Barth Károly a MRE nagyrabecsült liberális teológusa pedig így vélekedik: „A próféták és apostolok, az ő tisztségükben, bizonyságtevő szerepükben, vagy magában a bizonyságtételük leírásának aktusában, valódi történelmi személyek voltak, mint mi, és ezért bűnösök cselekvéseikben, tévedésre képesek, és tulajdonképpen beszédükben és leírt szavaikban vétkesek a tévedések miatt.” (Karl Barth, Kirchliche Dogmatik, I, 2, 507. old.) Juhász Tamás szorosan nyomdokaikban haladva ezt mondja: „nem csak a másolók követtek el hibákat: hanem maguk a szentírók is gyarló emberek voltak, akik tévedhettek.” Ezt tanítja tehát a helyes magyar református szellemiség a Bibliáról? Reméljük, hogy vannak és lesznek olyanok, akik tiltakoznak ez ellen, úgy ahogy a Biblia is teszi (Zsolt 119:89, Jn 17:17, 2Pt 1:19-21), amikor azt mondja magáról a 2Tim 3:16-ban: „A teljes Írás Istentől ihletett”.

A Szentírás tévedhetetlenségét hangsúlyozza Luther is a Jn 3:16-ról mondott prédikációjában: „Ez Isten Igéje. Ez az én kősziklám és horgonyom. Ráhagyatkozom és az megáll. Ahol pedig áll, ott állok én is; ahova megy, oda megyek én is. Az Ige meg kell álljon, mert Isten nem hazudhat; a menny és a föld elpusztulhat, de az Ő Igéjének a legjelentéktelenebb betűje vagy címe sem marad beteljesületlenül.” (John Warwick Montgomery, God's Inerrant Word, 65. old., WA, 10, III, 162 /Kirchenpostille) Ugyancsak ő mondja: „Megtanultam, hogy a tévedhetetlenség dicsőségét csak azon könyveknek tulajdonítsam, amelyek kanonikusak. Mélyen meg vagyok győződve, hogy ezen írók egyike sem tévedett.” (John Warwick Montgomery, God's Inerrant Word, 84. old., WA, 2, 618) Kálvin pedig így szól: „Továbbá miután kétségtelen igazság, hogy Isten beszéde az, mely a Szentírásban előadatik, nincs egyetlen oly kétségbeesetten vakmerő ember, aki e beszéd szavaiban kételkedni merészelne, hacsak a közönséges józan észtől, sőt emberi természetétől nincs megfosztva.” (Institutio, 1. könyv, VII., 1) Figyeljünk most Károlyi Gáspár szavaira: „...a prófétáknak és apostoloknak írások tökéletes, teljes, fogyatkozás nélkül való, tiszta, igaz.” (Károlyi Gáspár, A vizsolyi Biblia előszava, Studia et acta ecclesiastica, 3. kötet, 524. old.) Lássuk most egy kortárs teológus véleményét is: „A Biblia irányadó: sőt mi több, végérvényesen és abszolút módon irányadó. Nem téved, nem is tévedhet, és nem is fog minket tévútra vezetni.” (John Richard de Witt, Mit jelent reformátusnak lenni? 11. old.) Ez a Biblia és a reformátorok tanítása ebben a kérdésben. Ha ez a pont nem áll, akkor minden relatív. Nem értjük, hogy Juhász Tamás miért hivatkozik a későbbiekben arra a Szentírásra, amely tévedéseket tartalmaz. Ha ilyen bizonytalan az alap, milyen lesz az a ház, amely erre épül?

2. Érdekes a szerző és egyben az egyház bizonyságtétele a jelenlegi bibliaértelmezésről: „Nem hisszük, hogy az evangéliumot református és kálvinista módon kell értelmezni”. Vajon miért mondják ezt? Talán nincs különbség a református és pl. a katolikus bibliaértelmezés között?

A hitvallásokat nem helyezzük a Szentírás fölé és valljuk azt, hogy a Biblia önmagát magyarázza. Amit e második pontban kimondunk, az nem más, mint az, hogy hisszük: reformátor őseink hitvallásokban adott bibliaértelmezése helyes. Ezért is pontosítottunk, melyik hitvallásokra gondolunk. A reformátorok pedig bibliaértelmezésükben semmiképpen nem jutottak a katolikusokkal vagy unitáriusokkal azonos következtetésekre. A mai korban, amikor mindenki keresztyénnek vallja magát, és a „Szentírást magából a Szentírásból” értelmezi, de az eredmény esetenként más és más, szükségesnek láttuk pontosítani azt, hogy mi református módon értelmezzük a Bibliát (nem katolikus, unitárius, adventista stb. módon). Ez azt jelenti, hogy bibliaértelmezésünk megegyezik a református hitvallások által adott értelmezéssel. A hitvallások közül egyet sem emeltünk ki, mert hisszük, hogy e hitvallások ugyanazon hitigazságokat fejtik ki. Az pedig, hogy Isten ezeket az igazságokat hogyan tanította meg nekünk az Ő Igéjéből, úgy gondoljuk, nem Juhász Tamásra tartozik értékelni. A következő kijelentés pedig: „Ha pontosan idézték volna, nem is lenne kifogásunk ellene” nem más, mint mellébeszélés. Először azért, mert nem állítottuk sehol azt, hogy a hitvallásunkban idézni törekedtünk volna. Másodszor pedig a cikk szerzőjét nem a pontos idézetek hiánya, hanem a hitvallás tartalma zavarja. A megfogalmazott alpontok ugyanis megegyeznek a hitvallásokban leírtakkal.

b. „Isten senkit sem választott ki az örök halálra”, de a Biblia és a reformátori bizonyságtétel itt is másképpen szól (1Pt 2:8, Róm 9:17-18). Kálvin azt mondja: „az eleve elrendelést, amellyel Isten némelyeket az élet reményébe fogad, másokat pedig az örök halálra szán, egyszerűen tagadni nem meri senki, aki azt akarja, hogy őt istenfélő embernek tartsák”. (Institutio 3. könyv, XXI., 5) Ezért mondja tovább: „tehát a szerint, amint kiki egyik vagy másik célra rendeltetett mondjuk azt, hogy az életre vagy halálra van elválasztva.” (Uo.) Erről szól Méliusz Juhász Péter is a következőkben: „A választás pedig kétféle. Egyik az életre, másik a veszedelemre. Rend szerint szóljunk mind a kétféle választás okairól és rendéről...” (Méliusz Juhász Péter, Magyar prédikációk, Studia et acta ecclesiastica 3. köt., 358. old.) Látjuk tehát, hogy a reformátorok használták az életre vagy a halálra való választás kifejezéseket. Ha azonban mégis zavart okozna a „választani” kifejezés, hadd idézzük a Westminsteri Hitvallás III. fej. 3. alpontját, amelyre hivatkozik Juhász Tamás is, de tévesen állapítja meg, hogy „nem választotta ki, hanem (a kárhozatban) hagyta a többit”. A hitvallás ugyanis ezt mondja: „Isten dekrétuma által, dicsősége megmutatása végett, némely ember és angyal örökkévaló életre van predestinálva, és mások pedig az örökkévaló halálra vannak elrendelve.” (Westminsteri Hitvallás III., 3) Isten tehát nem „hagy” semmit a véletlenre.

c. „Jézus Krisztus áldozata egyetemes, nem csak a választottakért történt” - mondja Juhász Tamás, és ezzel az arminiánus tévtanítás széles útjára tér. A Heidelbergi Káté 20. kérdésére és a Dordrechti Kánonok II., 5-6-ra való hivatkozása teljesen alaptalan, mert ezekben még utalás sincs az egyetemes megváltásra. A Jn 3:16 említése, mely szerint Jézus Krisztus a világ megváltója, nem érv, mert ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a világ szó alatt minden egyes embert kell értenünk. „Íme, mind e világ ő utána megy” (Jn 12:19) - mondták Jézusról, de ezt senki nem érti úgy, hogy a világon levő összes ember őt követte volna. Ellenben a Biblia világosan beszél arról, hogy Krisztus azokért adja életét, akiket az Atya neki adott, vagyis a választottakért. (Ézs 53:4-8,11, Ef 5:25, Gal 1:4, Jn 17:19, Jn 10:14-15, Mt 1:21, Mt 20:28, Róm 5:8, Zsid 10:14) Lássunk egy XVI. századbeli magyar ref. dogmatikát: „Kicsodákat váltott meg a Krisztus? A Krisztus áldozatának ereje csak a választottakra hatott, mint ő maga bizonyítja: Én megáldozom énmagamat őérettük.” (Félegyházi Tamás, Dogmatika, Studia et acta ecclesiastica, 3. köt. 795. old.) A Dordrechti Kánonok is igen világosan beszélnek erről: „Isten azt akarta, hogy Krisztus keresztjének vére által (mellyel az új szövetséget megerősítette) minden népből, törzsből, nemzetségből és nyelvből, mindazokat, és csupán csak azokat, akik öröktől fogva az üdvösségre ki vannak választva, és akiket az Atya Neki adott, bizonyosan megváltsa.” (Dordrechti Kánonok II, 8) Végül pedig hallgassuk meg, mit mond erről egy hitvalló dogmatika professzor: „Ezért vallotta a ref. theológia, hogy a kétféle álláspont közül a partikularizmusnak van igaza. Mert Krisztus csak a hívőkért halt meg, és halála csak a választottaknak szolgált üdvösségére.” (Sebestyén Jenő, Református Dogmatika, II. köt. 121. old.) Láthatjuk tehát, hogy mi a Biblia és a reformátorok, illetve Juhász Tamás és az egyház tanítása e kérdésben is.

d. Az ellenállhatatlan kegyelemről (nem pedig a megbánhatatlanról!) és a szentek állhatatosságáról szóló pontok kritikája nagyon zavaros. Senki nem tagadta ugyanis azt, hogy azok, akiket Isten ellenállhatatlan módon elhívott „továbbra is bűnös emberekként élnek a földön”. Továbbá senki sem készül közülünk a szentek névsorát összeállítani. A Westminsteri Hitvallás azonban világosan fogalmaz: „Mindazokat, akiket Isten az életre rendelt - és csakis azokat - az Ő elrendelt és megfelelő idejében, Ígéje és Lelke által, hatékony módon kihív a bűn és a halál állapotából - amelyben természetük szerint vannak - a Jézus Krisztus általi kegyelemre és üdvösségre.” (Westminster Hitvallás, X, 1) A szentek állhatatosságáról pedig egyértelműen beszél a Heidelbergi Káté 54. kérdésére adott válasz.

Juhász Tamás „túlzó és tudatlan egyszerűsítésnek” nevezi azon kijelentésünket, hogy a római katolikus és a görög keleti egyház nem vallja az egyedül kegyelemből hit által való megigazulást, de állítását újra semmivel sem igazolja. Bizonyára ő tud arról, hogy a római katolikus egyház tanítása megváltozott. Mi azonban erről nem tudunk! Azt viszont tudjuk, hogy a reformáció óta még néhány dogmával „egészítették ki” tanításukat (a pápa csalatkozhatatlansága, Mária mennybemenetele). 1996 októberében a pápa az evolúció elméletét is elfogadta. A kegyelemből hit által való megigazulás tanáról pedig a Tridenti Zsinat így nyilatkozott: „Ha valaki azt mondja, hogy a hit által való megigazulás nem más, mint abban az isteni kegyelemben való bizodalom, amely kegyelem egyedül Krisztus érdeméért törli el a bűnt; vagy azt mondja, hogy ez a bizodalom igazít meg, legyen átkozott.” (Tridenti zsinat, VI. ülés, 12. kánon) Egyértelmű, hogy Juhász Tamás álláspontja a reformáció létjogosultságát tagadja.

3. A nőket a lelkipásztorságból a Biblia és a hitvallások alapján ki lehet és ki is kell zárni. A Biblia azt tanítja, hogy a nő nem uralkodhat a férfin, mert ez Isten mindenkor érvényes teremtési rendjének a megszegése lenne (1Móz 3:16, 1Tim 2:13-14, 1Kor 11:3,8-9, 1Pt 3:1-7). Ezért nem megengedett a nőknek, hogy lelkipásztorok vagy presbiterek legyenek, mert ezek a gyülekezet lelki vezetői, akik autoritással bírnak (1Tim 2:12, 1Kor 14:34-35). Társadalmi helyzetből adódó hátratételről beszélni butaság, hisz egyetlen korabeli vallás vagy társadalom sem emelte oly magas méltóságra a nőket, mint a Biblia. Isten igazsága különben sem változik koronként. A II. Helvét Hitvallás pedig ezt mondja: „Tanítjuk, hogy az egyházban a keresztséget asszonyok vagy bábák nem szolgáltathatják ki. Pál ugyanis kirekesztette az asszonyokat az egyházi szolgálatokból, a keresztség pedig az egyházi szolgálatok közé tartozik.” (II.Helv. Hitv. XX. fej.) Ugyanerről olvasunk az Articuli Maiores (1567-es debreceni zsinaton keletkezett mű) 9. és 44. cikkelyében, ahol világosan kimondták, hogy: „az egész beszéd és tanításbeli szolgálat meg van tiltva az asszonyoknak az egyházban, úgy a sákramentumoknak kiszolgáltatása is meg van ugyanazoknak tiltva az Isten igéje szerint.” Kálvin az 1Tim 2:12 magyarázatában ezt írja: „Mert a nőuralmat, mint valami szörnyűséget, minden okos ember visszautasította mindig. Ezért bizonyos tekintetben összekeveredik az ég és a föld, ha az asszonyok a tanítás jogát magukhoz ragadják.”

4. „A miskolci intézet neveltjeinek is illik annyit tudni, hogy a magyar református egyházban a püspöki tisztség történelmi maradvány, és elvileg nem több, mint más reformátusoknál az elnöki vagy moderátori tisztség.” - mondja Juhász Tamás. Nem hisszük, hogy egy „illik tudni”-val elintézhető ez a kérdés. Egy nem biblikus tisztséget (Fil 1:1, Tit 1:5-7, ApCsel 20:28) nem lehet történelmi maradványként megőrizni. Ha oly kis fontossággal bír e tisztség, miért ragaszkodott ehhez az egyház olyannyira, hogy mindazokat, akik ez ellen tiltakoztak, kemény fenyítésben részesítette? Miért zárta ki az egyház az 1646-os nemzeti zsinaton (nem országos!) a magyar puritán vezetőket? Vajon nem az-e intézetünk „bűne”, hogy független és nincs alávetve a püspökök autoritásának?

Jól mondja a cikk szerzője, hogy a püspöki tisztség „elvileg” nem több a moderátorénál, de mindenki nagyon jól tudja, hogy gyakorlatban milyen nagy hatalma van a püspöknek! Próbáljon valaki ellenállni a szeretettel kiküldött püspöki körleveleknek!

Nézzük, mit mond erről a II. Helvét Hitvallás: „...Jeromos ezt a határozatot nem tünteti fel isteni eredetűnek, mert mindjárt hozzá teszi: 'Amiképpen a presbiterek tudják, hogy ők az egyház szokásai következtében vannak alávetve annak, aki föléjük van rendelve, úgy a püspököknek is tudniuk kell, hogy ők inkább szokásból, mint az Úr rendelésének igazsága szerint állanak felette a presbitereknek...' Ezt mondja ő, és ezért senki joggal meg nem tilthatja, hogy visszatérjünk Isten ősi alkotmányához, és azt fogadjuk el emberi szokás helyett.” (II. Helv. Hitv. XVIII. fej.) Világosan fogalmaz a Németalföldi Hitvallás is: „Ami pedig a lelkészeket illeti, bárhol vannak is, egyforma a hatalmuk és a tekintélyük, valamennyien Jézus Krisztusnak, az egyház egyetlen Püspökének és fejének szolgái.” (Confessio Belgica, 31.) Végül pedig idézzük Kálvin utódját, Bézát: „A püspöki autoritást teljes mértékben a pápistákra hagyom, amelynek (és ezt nyíltan vallom) Isten Szentlelke soha nem volt szerzője, hanem csak az emberi előrelátás, amelyről ha nem fedezzük fel, hogy Isten átka alatt van, bizonyára még semmit sem látunk: hanem egy viperát táplálunk keblünkön, mely meg fogja ölni az anyát.” (Iain H. Murray, The Reformation of the Church, 101. old.) Isten Igéje és a református hitvallások szerint cselekedne a magyar „episzkopális” református egyház, ha megtisztítaná önmagát e „történelmi maradványtól”.

5. Szomorú, hogy az egyházfegyelemről szóló két mondatunk közhely az egyházban. Lehet, hogy „mindenki elismeri” a két mondat igazát, de senki sem gyakorolja, mert a népegyházban nem szabad különbséget tenni hívő és hitetlen között. A Biblia azonban világos határvonalat húz az egyház és világ, a hívő és hitetlen között (2Kor 6:11-18, 1Jn 2:15-17). Továbbá sajátos egyházfegyelmi esetekről is olvashatunk a Bibliában: Mt 18:15-18, 1Kor 5:5, 9-13, 2Thessz 3:6, Tit 3:10-11. (Lásd továbbá II. Helv. Hitv. XIV., XVII., XVIII. fejezeteit és a Heidelbergi Káté 83., 84., 85. kérdéseit.) Kálvin a sákramentumok kiszolgáltatása kapcsán így szól: „... gondot kell fordítani az úrvacsorára is, nehogy a különbség nélkül való kiszolgáltatás megfertőztesse azt, mert a legteljesebb mértékben igaz, hogy az, akire az osztogatás bízatott, ha tudva és akarva méltatlant bocsát ahhoz, akit joggal visszaűzhetett volna, éppen úgy szentségtörő, mintha az Úr testét kutyáknak dobta volna oda.” (Institutio 4. könyv, XII., 5) Illetve: „Isten gyalázatára a keresztyének közé ne számláltassanak azok, akik rút és vétkes életet élnek, mintha az Ő szent egyháza az istentelen és bűnös embereknek bűnös összeesküvése volna. Mivel ugyanis az egyház magának Krisztusnak teste, ilyen rothadt és bűzös tagokkal nem fertőztethető meg anélkül, hogy valami gyalázat a főre is ne háromoljék. Hogy tehát az egyházban semmi ilyen ne legyen, ahonnét az Ő szentséges nevére valami gyalázat származnék, ki kell az Ő házanépe közül űzni mindazokat, akiknek aljasságukból a keresztyén névre gyalázat áradna.” (Institutio, 4. könyv, XII.,5) Lássuk, hogy mit mond erről a témáról Dr. Illyés Endre 1941-ben Debrecenben kiadott könyvében: „az egyházfegyelem, a bibliai, reformátori alapokból táplálkozó egyházi fegyelem, a XIX. század végén egészen meghalványodott, végül eltűnt a magyar ref. egyház életéből.” (Egyházfegyelem a magyar ref. egyházban, 186. old.) Sajnálatos, hogy az egyház Juhász Tamás torz felfogását gyakorolja az egyházfegyelemről így elvetve a biblikus egyházfegyelmet.

6. A Bibliára alapuló krisztusi egység elvét nem kérdőjelezzük meg, sőt a zsoltárossal együtt mondjuk: „Ímé mily jó és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!” (Zsolt 133:1 - új ford.) De tiltakozunk az Egyházak Világtanácsa (EVT) által hirdetett hamis egység ellen, mert az nem a Bibliára épül, és célja a szinkretizmus. Valljuk tehát azt, amit a II. Helvét Hitvallás mond: „... nem külső szertartásokban áll az egység, hanem inkább az egyetemes keresztyén hit igazságában és egységében. Az egyetemes keresztyén hit pedig nem emberi törvényekben szállt reánk, hanem a Szentírásban...” (II. Helv. Hitv., XVII.) Milyen egységet hirdet tehát az EVT? Olyat, amelyben a hitvallások már nem mérvadók és a Biblia nem az egyetlen fundamentum, hanem a „szeretet”, „tolerancia” és „békesség” jegyében Krisztus igazságát megtapossa. Lehetetlen a Magyar Református Egyháznak egyidőben a hitvallásaihoz is ragaszkodni, és az EVT-nek is tagja lenni!

Érdekes megfigyelni a következő idézetet is: „...minek nézik magukat, akik azt hiszik, hogy jelenlétük vagy távollétük éppen annyira feltűnő?!” Íme, milyen fontos az egyén az egyházban! Talán ezért nem feltűnő, hogy százezrek hiányoznak a templomokból? Ezért is a „belülről támadó ellenszegülők” vagy „janicsárok” a felelősek? Vagy csakugyan a „Tévedések vígjátéka” ez (amelyet egyébként Shakespeare írt)?

Lehet, hogy egyesek nevetnek rajtunk, de valójában sírni kellene az egyházban uralkodó állapotok miatt. Mert az egyház eltávolodott hitvallásaitól és reformátori örökségétől, mellyel dicsekszik. Vajon nincs itt az ideje, hogy megálljunk és bűnbánatot tartsunk önmagunk és az egyház állapota miatt? Vajon nem időszerű-e az, amit Jeremiás mond: „Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek! ” (Jer 6:16) Ha ez nem fog bekövetkezni, akkor nem marad más, mint a modernizmus, ökumenizmus és liberalizmus útja, amelyen az egyház most is jár. Ezek az utak pedig nem a „református szellemiség” útjai. Ezek az utak - amint láttuk - a Biblia és a református hitigazságok feladását jelentették, és egy olyan anyaszentegyházat eredményeztek, amely már rég nem szent, és rég nem egy „az igaz hit egyességében” (Heidelbergi Káté 54. kérdése), és nem Isten dicsőítésére törekszik.

Gondolja át mindenki felelősen az álláspontját, mert „jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak” (Ézs 5:20). Legyünk az Ige igazságainak ne csak „elvi” elfogadói, hanem megtartói, következetes cselekvői és védelmezői.

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:1,2)

A K.G.T.M.I. diákjai

Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház