Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

A 18. század Európában az abszolutizmus korszaka volt.[1] A mai Hollandia területén a spanyol önkényuralom elleni harc már a század elején eldőlt: a nemzeti szabadságharc győzelmet aratott, s Egyesült Németalföldi Rendek néven létrejött az első polgári köztársaság. Ezek után már nem volt meglepő, hogy az angol polgári forradalom 1649-ben a király lefejezésével és a köztársaság kikiáltásával jutott diadalra.[2]

A magyar egyháztörténet 1671 és 1681 közötti szakaszára, az ellenreformáció korának egyik legvehemensebb időszakára „gyászévtizedként” emlékezünk. Kollonich Lipót, az akkori bécsújhelyi püspök mondása, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem”, hűen kifejezte a dinasztia magyarországi politikáját és a katolikus egyház törekvéseit. Emellett persze I. Lipót magyar király legfőbb célja is az volt, hogy abszolút uralkodó legyen. Az abszolutizmus nagy ellenfele – legalábbis Magyarország esetében – a rendiség, a nemesség volt. A protestáns vallásszabadság és a rendi önkormányzat ügye országunkban azonban Bocskai óta szorosan összefonódott. A rendi „szabadságharcoknak” értékes ideológiai fegyvert adott a vallási szentesítés. A rendi ellenállás hátterében ott állt a protestáns vallásszabadság és a rendi önkormányzat védelmében folytonosan beavatkozni kész református erdélyi fejedelem. Éppen ezért a Habsburg udvar a protestantizmust egész egyszerűen a rendiség ideológiai önkifejezésének, a „rebellió szellemének” tekintette. A kor abszolutista gondolkodásához tartozott, hogy csak az egyvallású ország lehet politikailag egységes. Nyilván éppen ezért gondolkodtak úgy Bécsben, hogy ha a protestantizmus a rendiség vallása, akkor az abszolutizmusé csakis a római katolicizmus lehet. Azért a katolikus nemesség sem hagyta másnak a koncot. Őrizte a sarkalatos rendi kiváltságokat, a nemesi adómentességet.

I. A Wesselényi-féle összeesküvés

A nemesség rájött, hogy a császárság abszolutista törekvése nekik hátrányt jelent, ezért a Habsburgoktól való elszakadás útjára léptek, és a dinasztia fő ellenségeivel, a francia királlyal és a török szultánnal kerestek kapcsolatot.

A Wesselényi nádor által szervezett összeesküvésbe a katolikus arisztokrácia, sőt a felsőbb katolikus klérus csaknem minden tekintélyes tagja bekapcsolódott. A szervezkedésbe bevonták a köznemesség vezető embereit, akiknek vallási engedményeket ígértek. Az összeesküvést Bécsben már az első lépéseknél elárulták. Bár Lipót kezdetben nem látott benne komoly veszélyt, és évekig nem lépett közbe, végül rendkívül kemény megtorlást szervezett. Wesselényi nádor és Lippai érsek a császár beavatkozása előtt már meghaltak. Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet és Nádasdi Ferencet kivégezték. Thököly Imre sok nemessel együtt Erdélybe menekült. Az összeesküvéssel nem lehetett kizárólag, sőt elsődlegesen sem a protestánsokat vádolni, hiszen a fő szervezők katolikusok voltak. Mégis ezt az összeesküvést hozták fel vádként a protestánsok ellen. Ennek következménye lett a különböző megadóztatások és a végvári vitézek elbocsájtása azzal az ürüggyel, hogy „megbízhatatlanok”. Helyüket zsoldos katonák vették át, aminek anyagi terhét a jobbágyokra terhelték. A katolikusok és a protestánsok kölcsönösen üldözték és ölték egymást. Ez a 30 éves háború utórengése volt.

II. A gályarab prédikátorok

1674. március 5-re több protestáns lelkészt, iskolamestert, tanítót, kántort, sőt még harangozót is Pozsonyba rendeltek. Kivételt képeztek a borsodi, szatmári és a Pozsonytól jóval távolabb eső vármegyék szolgálattevői.[3] Az ellenük felhozott vádak a következők voltak:

• Az egész ország római katolikus rendjét és magát az apostoli királyt is bálványimádónak nevezik.
• A lázadókat, őfelsége a király ellenségeit pénzzel és élelemmel segítették.
• Magyarország elfoglalására utat nyitottak a töröknek.

A kollektív bűnösség elve alapján, vagyis anélkül hogy egyenként konkrét vádat hoztak volna fel ellenük, azonnal elítélték őket. A protestánsok üldözésére Bársony György szepesi katolikus prépost és nagyváradi címzetes püspök szolgáltatott jogalapot Az egész világnak kinyilatkoztatott igazság c. iratában, amely 1671-ben jelent meg Kassán. A katolikus elöljáró dolgozatában a következőképpen okoskodott: „Az 1606. évi bécsi béke I. cikkelye biztosította a lutheránusok és a kálvinisták szabad vallásgyakorlását, de három feltétel mellett. Az első feltétel az volt, hogy kizárólag a római katolikus vallás háttérbe szorulása nélkül engedélyezik a protestánsok szabad vallásgyakorlását. Mivel ezt a feltételt lehetetlen teljesíteni, így az egész első cikkely érvényét veszti, ugyanis bizonyos, hogy minden más vallás gyakorlása a római katolikus vallás hátrányára történik.” Ennek az iratnak a megjelenési évével kezdődött az a tíz év, amely a magyar protestánsok gyászévtizedként került a történelmi köztudatba.[4]

Az ellenreformációnak ebben a szégyenletes időszakában elsőként a katolikus nemesek fogták perbe a protestáns nemeseket, rendszerint nem vallásos indokkal. Ezt követte az egyházi vagyon erőszakos elkobzása, az egyházi iskolák tanárainak üldözése. Végül az egyház vezetőit Pozsonyba idézték, ahol egy kötelezvény aláírásáért cserébe szabad távozást ajánlottak fel nekik. A kötelezvény három választási lehetőséget kínált a beidézetteknek: végképpen lemondanak, önkéntes száműzetésbe mennek, vagy áttérnek a katolikus hitre. Több lutheránus és református aláírta a dokumentumot, így szabadon távozhattak.

Miért nem szöktek meg Pozsonyból? Azért, mert azzal bűnösségüket ismerték volna be. Fenyegetőztek, „titokban” azt tanácsolták, hogy meneküljenek külföldre.[5] Felszólították őket, hogy ha 24 órán belül nem mennek el az országból, akkor a halál fiai.

Az aláírás körül tanúsított makacsságuk miatt azzal fenyegették, hogy a halálnál is keservesebb büntetéssel sújtják őket.

Végül láncra verve az ország különböző börtöneibe hurcolták őket. Elvették a pénzüket és a jobb ruháikat, lenyírták a szakállukat.[6] A foglyoknak folyamatos jezsuita látogatást, győzködést kellett elszenvedniük. Nyilvánosan ütlegelték, dolgoztatták őket. A leopoldvári börtönben három evangélikus és egy református hitű férfi a szenvedések hatására aláírt egy kötelezvényt, de mégsem engedték őket szabadon, amíg át nem tértek a katolikus vallásra. Éheztették őket, néha azt sem engedték, hogy vizet igyanak, s minden papírt és írószert elkoboztak tőlük. Hosszabb idő elteltével engedélyezték ugyan a rabok látogatását, de csupán néhány alkalommal, s akkor is csak bizonyos személyeknek.

Miután a legkülönfélébb nyomorgatásokkal sem értek el eredményt, ítéletüket halálbüntetésre módosították. Ezt az ítéletet „enyhítették” gályarabsággá. A rabok több heti gyaloglással jutottak el az Adriai-tengerig. A kövek és a bilincsek annyira felsértették a lábukat, hogy a vérnyomot egész útjuk során követni lehetett. Közben többen meghaltak, holttestüket pedig többnyire temetetlenül hagyták az út szélén. Az első csoporttal harmincan érkeztek meg Nápolyba, ahol különböző gályákra adták el őket.

A gályákon szörnyű körülmények között éltek. Ottrokocsi Fóris Ferenc feljegyzéseiből – aki maga is gályarab prédikátor volt – azonban mégis az derül ki, hogy a sok szenvedés ellenére az őrök és rabok folytonos káromkodását viselték legnehezebben.

III. A menekülés

A sanyargatások megkezdésétől fogva a levelek csak úgy jöttek-mentek Európa szerte. A magyar protestáns lelkészek sorsa mindenütt felháborodást keltett és részvétet váltott ki az emberekből, és sokan próbáltak meg segíteni rajtuk.

A svájci Georg és Philipp Welcz testvérpár eredményes gyűjtést rendezett, amelynek teljes bevételét a nápolyi alkirályhoz akarták eljuttatni a rabok szabadon bocsátásért, a cserét azonban a jezsuiták megakadályozták. Nicolas Zaffius, egy német anyanyelvű velencei lelkész-orvos különösen buzgón munkálkodott a gályarabok kiszabadítása érdekében. Meggyőző levelek sokaságát küldte szét jelentős befolyással bíró tudósoknak, egyetemi professzoroknak Angliában, Hollandiában, Svájcban, a német államokban és Bécsben is. Végül Hamel Bruyuiux bécsi holland követ ért el sikereket a gályarabok ügyében, aki rábírta kormányát arra, hogy diplomáciai lépést tegyen.

1676. február 11-én Michael de Ruyter holland tengernagy hajójára szállították őket. Amikor Ruyter megpillantotta az elgyötört embereket, így kiáltott fel: „Sok győzelmet arattam már mindenféle ellenség felett, de ez a legszebb győzelmem, Krisztus emez ártatlan szolgáinak megszabadítása az elviselhetetlen tehertől.” A 32 gályarabnak eladott lelkész és tanító közül ekkor még 26 volt életben.[7] A sárvári és kapuvári fogolycsoportnak 5 túlélője maradt, ők csak 1676 májusában szabadultak.

Ezek az emberek nem azért voltak keresztyének, mert mártíromságot szenvedtek, hanem azért szenvedték el ezt, mert keresztyének voltak. Isten a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja. Ilyen eseményekről hallva keresztyénekként gyakran azt gondoljuk, hogy ilyen próbákat nem tudnának kiállni. Azonban nem is kell. Nekünk azokban a próbákban kell megállnunk és hűségesnek maradnunk, amelyek nekünk adattak. A kísértő azonban számos menekülési útvonalat ajánl fel: ne végezd a szolgálatodat, menekülj el, tagadd meg a hitedet, és hasonlók. Mégis, akik a próbák között is hűségesek maradnak, azokról mondja azt a Szentírás, hogy „boldogok”, „akikre nem volt méltó a világ”.

Felhasznált irodalom:

Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945

Protestáns Szemle 1909 évfolyam, Thury Etele: Gályarabjaink megszabadítása

Otrokocsi Fóris Ferenc: Fenevad Dühöngése

Magyarországi Gályarab Prédikátorok Emlékezete. Szerk. Makkai László Kocsi Csergő Bálint: Kősziklán épült ház ostroma.