Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

Kálvinnak sok olyan életrajzírója volt, aki azzal, hogy megírta Kálvinról szóló könyvét, vétett a tízparancsolat 9. parancsa ellen, amely azt mondja, hogy: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” Egyszóval ritka sok hazugságot kiötlöttek némely életrajzírók róla.

Az egyik vád – a többi között – amivel Kálvint vádolni szokták, az, hogy érzéketlen volt. Vádlói között voltak protestánsok is. Az egyik így ír:

„Semmiféle finom és gyöngéd érzelem iránt nem fogékony. Fagyos, komor, száraz arcú, nagy fekete kísértet ő. Hideg, aszott szívét semmi sem indította meg. Vajon nevetett-e, sírt-e egyáltalán valaha?”

Ilyen és ehhez hasonló vádakkal illették, és teszik ezt ma is mindenféle történelmi alap nélkül. Az első kérdés, amit itt megvizsgálunk Doumergue Emil tanulmányát[i] felhasználva, hogy:

Nevetett-e Kálvin?

Bármilyen nevetségesnek tűnik is a kérdés, mégis hadd válaszoljunk rá. Erre a vádra lehet egy előítéletből származó választ adni, és lehet egyháztörténeti szempontból megalapozott feleletet nyújtani. Ehhez csak azt kell tenni, hogy olvasgassuk Kálvin műveit és levelezését. Egy nap a reformátor jó kívánságát fejezi ki barátjának, De Falais úrnak, leánygyermeke születéséhez.

„Rosszul esik, hogy nem lehetek együtt veletek legalább egy fél napig, hogy együtt nevetgéljünk, várva, míg egyszer csak a kicsit is megmosolyogtatjuk, de persze türelemmel elhordozva, ha közben sikoltozik és sír. Mert hiszen ez az az első hang, amelyet meg kell ütnünk, amikor belépünk az életbe – hogy azután jóízűen nevethessünk, mikor majd távozunk belőle.”[ii]

Avagy egy mindig mélabús embernek a szavai-e ezek? Máskor meg Farel barátjának beszéli el, hogy a diákok föllázadtak némely akadémiai törvények ellen, s hozzáteszi:

„Azt én is jól látom, hogy az emberi bolondság iránt kell lennünk bizonyos elnézéssel és nem szabad odáig feszíteni a szigort, hogy néhanapján meg ne adjuk nekik a lehetőséget egy kis bohóskodásra!”[iii]

Máshol azt kérdezi:

„Akarja-e az Isten, hogy mi mindig mélabúsak legyünk? Bántja és bosszantja-e az Istent, hogyha nekünk valami örömünk van? Egyáltalábán nem, minthogy az Isten maga ad nekünk okot és alkalmat arra, hogy örüljünk: ad kenyeret eledelünkre és bort italunkra…ad mindenből fölös mértékben, hogy örömet szerezzen nékünk…De hát hogyan kell örülnünk? Mindig az Istenünk színe előtt.” – „A Lélek gyümölcse”, mondja máshol, „az, hogy jókedvűek leszünk, és azzal a vidámsággal nézünk az embertársainkra, amely tökéletes ellentéte a mord kedélynek. Magában véve az örvendezés épp oly kevéssé rossz dolog, mint az ivás.”

Aki még nem győződött meg Kálvin humoráról, az olvassa el az: Értekezés az Ereklyékről c. munkáját, vagy a Pápához intézett levelét.

De Kálvin nem céltalanul tréfálkozott. Ennek is megvolt a szabálya. Annak a művészetnek a kifejtése, hogyan kell (ismét Kálvin szavai szerint) „vidám és tréfás módon” tanítani, az alábbiakban olvasható.

„Annak, aki tréfaságokhoz akar folyamodni, két hibától kell óvakodnia. Először is vigyázzon, hogy a tréfájában ne legyen semmi erőltetett, semmi hajánál fogva előrángatott dolog, aminthogy vannak némelyek, akiknek olyan hideg a kacagásuk, mint hogyha erőnek-erejével húznák ki a torkukból. Másodszor pedig vigyázzon arra, hogy valami feslett fecsegés ne legyen a tréfájából. Ennélfogva Istenről szóljunk tisztelettel; ámde amikor szó kerül azokra a babonákra és ostobaságokra, amelyekbe ennek előtte bele volt keveredve ez a jámbor világ, lehetetlen, hogy ilyen nevetséges dolgokon, ilyen önmagában mulatságos tárgyon ne hahotázzék teli szájjal az ember.”

Tehát „nevetett” Kálvin, sőt néha „teli szájjal hahotázott”, mint ahogyan tesszük ma is néhányan kálvinistákként. Az érzelmi élet teljességéhez azonban még más is tartozik. A második kérdés így hangzik:

De sírni vajon sírt-e?

A kérdés azért fontos, mert a vádlói mást tenni nem tudva belenyugodnak abba, hogy nevetett, de vádolhatják azzal, hogy gőgből tette ezt és nem az érzelmei miatt.

Azt tudjuk, hogy néha elragadták az indulatok, azonban ez eléggé megterhelte őt, és nem tagadta, sőt többször is elmondta, hogy milyen nagy harca ez neki.

Bucerhez a következőt írja:

„Nincs nehezebb küzdelmem, mint az, amelyet ezzel a türelmetlenséggel kell folytatnom. Valamit kétségtelenül haladtam ugyan már, de még nem jutottam el odáig, hogy teljesen megfékezzem magamban ezt a fenevadat.”

Érzéketlen, gőgös ember volt? Akkor miért ír ilyeneket magáról, levélben?

Azzal is vádolták, hogy soha nem ismerte el azt, hogy másnak is igaza lehet ővele szemben, és a saját feje után ment másoktól tanácsot nem kérve. Íme Kálvin levele:

„Ha csak a magam eszén akarnék járni, ah, inkább a tenger túlsó partjára, mint oda! Ámde én ebben az ügyben nem bízom önmagamban, s nem is magamtól kérek tanácsot, hanem elhatároztam, hogy azokat kérdezem meg, akiknek jó ítélőképességük van s akiknek én átadtam magamat, hogy igazgassanak engem.”

Kálvinnak, alighogy megházasodott, el kellett utaznia a regensburgi megbeszélésre. Ezalatt Strassburgban kitört a döghalál. Kálvin egészen odalesz aggodalmában.

„Éjjel-nappal magam előtt látom a feleségemet tanácstalanul, fejetlenül. A bú egészen összetöri és összezúzza a lelkemet, és azokon, akik ilyen veszedelemben vannak, nem tudok segíteni, még meg sem tudom vigasztalni őket a jelenlétemmel.”

Más helyen ezt mondja:

„Türelmesen hordozni a keresztet nem annyi, mint teljesen eltompultnak lenni és kő módjára nem érezni semmi fájdalmat…”

Lehetne folytatni. Kálvinnal olyan sokan leveleztek, és olyan meleg hangvételű levelezéssel, amely hangvételt csak a nagyon kedvelt, vagy szeretett személlyel üt meg az ember.

Hogy semmiféle finom és gyöngéd érzelem iránt nem volt fogékony? Aki ilyent ír, az vagy nem ismeri Kálvint, vagy ő maga nem fogékony „semmiféle finom és gyöngéd érzelem iránt”.