Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

Hogyan ünnepeljük a reformációt?

A Lukács evangéliumában Jézus egy érdekes megállapítást tesz: „Jaj néktek, mert ti építitek a próféták sírjait; a ti atyáitok pedig megölték őket.” (Lk 11,47) Jézus feddő szava meglephet bennünket: miért baj tisztelni a próféták emlékét? A probléma természetesen nem ebben van. Hanem abban, hogy ez az ünneplés képmutató: külsőséggé vált, és eltávolodott a mindennapi élettől. Jézus úgy folytatja, hogy „jóvá hagyjátok atyáitok cselekedeteit.” Vagyis az igazi baj, amiért Jézus átkot hív a törvénytudók fejére, az, hogy az életük semmit nem változott atyáikhoz képest. Miközben ápolták a próféták emlékét, ugyanazt az életet élték, amit gyilkos őseik. Nem történt reformáció.

Ennek az igének a gondolatai kavarogtak a fejemben, amikor e hónapban szemtanúi lehetünk, ahogy a protestánsok világszerte a reformáció kezdetének 500. évfordulóját ünneplik. Hogyan ünnepeljük a reformációt? Ünnepi istentiszteletekkel, méltató előadásokkal, nagy tömegben és szép ruhában? Jézus többet kér tőlünk. Jézus jobbra tanít minket.

A magyar református egyháztörténelemben legalább három olyan reformációs törekvést azonosíthatunk, amelyben az egyházi élet teljes megújítása volt a cél. Az első a XVII . századi magyar puritanizmus Tolnai Dali János és Medgyesi Pál vezetésével. Erőfeszítéseiket az 1646-os szatmárnémeti zsinat fojtotta meg, amikor törvényen kívül helyezte kezdeményezéseiket.

Egy másik csoportos reformációs törekvés 350 évvel később következett be, amikor a Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézet diákjai emelték fel szavukat az egyház történelmi hitvallásaitól való elhajlásai miatt. A Tanácskozó Zsinat 1997-ben az Intézetet és diákjait kiszorította az egyházból. A határozat ellenére e reformációs törekvés itt nem ért véget, hiszen így jött létre a Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház.

Tíz év múlva Kárpátalján is hasonló folyamatok mentek végbe, amikor hat lelkészt biblikus reformációs törekvéseik miatt kizártak az egyházból. Istenünk újra kegyelmes volt, és nem hagyta veszni az elvetett magot: e döntések miatt megalakult egy újabb hitvalló egyház, az Evangéliumi Református Egyház.

E három esemény között szoros hasonlóságokat találhatunk. Mindegyik esetben a célkitűzés „a reformáció teljessé tétele” volt. Azaz nem csupán a hitelveken folyt a vita, hanem azokat az ember és egyház mindennapjaira kívánták alkalmazni: a mindennapos bibliaolvasástól kezdve a szent élet megélésén túl az egyházkormányzati reformig. Ha erre az egyházban nem volt lehetőség, akkor – az eredeti reformátorok példáját követve – új egyházban engedelmeskedtek Isten parancsainak.

A tanulság ebből az, hogy a reformáció ünneplése komoly dolog. A múltbeli eseményekre való emlékezésen túl mindig ki kell terjednie személyes, családi és gyülekezeti életünk reformációjára egyaránt. Reformációt ünnepelni reformáció nélkül nem lehet. Kívánom, hogy jelen számunk buzdítson minket a Szentíráson alapuló, mennyei Atyánkat dicsőítő, Krisztus-központú, Szentlélek vezette, életünket és gyülekezetünket átformáló reformációra!