Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

 

 

A miskolci Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézetet a Westminster Biblical Missions (egy amerikai református/presbiteriánus misszió) alapította 1992-ben a Magyar Református Missziói Szövetség és más magyar református lelkészek közreműködésével. Jelezzük, hogy egyik félt sem a tudatlanság vezette, hanem az a mély meggyőződés, hogy szükség van egy - a Biblia és a történelmi reformátori örökség iránt elkötelezett - tanintézmény létrehozására. Nyilvánvaló volt ugyanis az a tény, hogy a meglévő magyar református teológiai tanintézmények feladták a reformáció igazságait és a teológiai liberalizmus képviselőivé váltak. A szekularizált népegyházat pedig csak hívő, azaz megtért, a bibliai-reformátori igazságokat tisztán látó, az igehirdető szolgálatra valós elhívást kapott lelkészek és misszionáriusok reformálhatják meg.

Teológiai Intézetünk öt éves képzést biztosít az itt tanulók számára, amelyből az ötödik gyakorlati jellegű. A négy éves akadémiai programban megtalálhatók az intenzív bibliatanulmányozás, a szisztematikus teológia, az egyháztörténelem, a homiletika, az apologetika, a bibliai nyelvek, az angol nyelv és más kurzusok. Emellett kiemelt hangsúlyt kap a gyakorlati munka, amelyet diákjaink hetente végeznek.

Diákjaink Erdélyből, Kárpátaljáról és Magyarországról vannak, akik tanulmányaik elvégzése után hazatérnek. Erdélyben 1993 óta szolgáltak diákjaink, sok esetben helyi református lelkészek és esperesek támogatásával. Általában a szórványvidéken (Mezőségen) végeztünk missziós munkát. Azonban az egyházi intézkedések következtében, szükségessé vált új gyülekezetek alapítása.

Jelenlegi célkitűzésünk egy hitvalló református egyház létrehozása Isten kegyelméből. Erre nézve nem elképzeléseink, hanem biblikus alapelveink vannak. Ezek fényében kötelességünknek tartjuk az embereket Krisztushoz vezetni, tanítani és egy hitvalló református közösség áldásaiban részesíteni.

Missziós tevékenységünk, de különösen teológiai nézeteink nem arattak osztatlan sikert. Nem is számítottunk különösebb népszerűségre. Csak annyira, amennyire általában az igazság népszerű. Azt viszont furcsálltuk, hogy a magát reformátusnak valló egyház mereven elzárkózik minden reformtól, sőt támadja azokat, akik saját református hitvallásai szerint tanítanak kötelékein belül. Persze ez az „inkvizíció” az ékes rend, az egység megőrzése, a „törvényes úton” történő „megtisztítás” címszó alatt fut, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz. Látni kell azt, hogy mindezek mögött a háttérben egy teológiai harc van a két irányzat között.

Az alapkérdés pedig az, hogy szükséges-e ma a Bibliát komolyan venni, és van-e annak abszolút autoritása, vagy minden relatív, és az éppen hatalmon levők határozzák meg az egyház teológiai álláspontját? Az egyház vezetősége azonban nem akar szembesülni ezzel a kérdéssel, és ezért különféle elterelő hadműveletekbe és rágalomhadjáratokba kezdett. Azokat, akik még ragaszkodnak az „elavult” Bibliához, fanatikusoknak, janicsároknak, ejtőernyősöknek, fundamentalistáknak, kalózoknak, szektásoknak nevezik. De vajon nem azok-e a kalózok, akik Isten igéjének drága igazságait úgy elásták, hogy ma már teljesen ismeretlenek? És kik a szektások? Ugyanis olyan könnyen elnyerhető e minősítés, ha valaki nem ért egyet az egyház jelenlegi hivatalos álláspontjával. Mi hisszük, hogy elődeink a református hitvallásokban éppen e zűrzavar elkerülése végett húztak meg világos határvonalakat, és hisszük, hogy hitvallásaink világos bibliai alapelveket adnak a mindenkori keresztyének számára. Ezekkel azonosulunk. Éppen ezért nem teológiailag támadnak bennünket, mert tudják, hogy akkor a hitvallások íróit is a szektások kategóriájába kellene sorolni.

Célunk tehát nem más, mint ezeket az igazságokat feleleveníteni és komolyan venni. Tudjuk, hogy reformációról és hitvallásokról, sokan beszélnek nagy előszeretettel, nagy általánosságban. Hadd említsünk azonban konkrét dolgokat, amelyeket mi vallunk, de a mai Magyar Református Egyház ezekben eltávolodott úgy a Szentírástól, mint saját hitvallásaitól.

Ezzel szemben Juhász Tamás kolozsvári teológiai professzor azt állítja, hogy „…nem csak a másolók követtek el hibákat: maguk a szentírók is gyarló emberek voltak, akik tévedhettek.” (Üzenet, 1998. május 1.) Miért fontos e kérdés tárgyalása? Azért mert ha a Biblia elveszti tekintélyét, akkor az egyház alapjaiban rendül meg. Ha nem a Biblia az egyház legfőbb tekintélye, akkor felváltja azt a püspök, a teológiai professzor, vagy a többség véleménye. Nem hiába mondta Luther, hogy: „az Ige meg kell, hogy álljon, mert Isten nem hazudhat; a menny és a föld elpusztulhat, de az Ő Igéjének a legjelentéktelenebb betűje vagy része sem marad beteljesületlenül”.

A kálvinizmus öt pontja például annyira ismeretlen egyházi berkekben, hogy nagyon sok lelkész és presbiter már ezt is a szektás tanítások közé sorolja.

A nők egyházi ordinációjának kérdésében is a református egyház semmibe veszi az Ige egyértelmű tanítását és saját hitvallását. (1Tim. 2:12, 1Kor. 14:34, 35) „Tanítjuk, hogy az egyházban a keresztséget asszonyok vagy bábák nem szolgáltathatják ki. Pál ugyanis kirekesztette az asszonyokat az egyházi szolgálatokból.” (II. Helv. Hitv. 20. fej.)

(4) Valljuk, hogy a lelkészek egyforma tekintéllyel bírnak, és így a megkülönböztetett püspöki tisztség bibliaellenes. Míg a református hitvallások egyértelműen elvetik a püspöki tisztséget ( II. Helv. Hitv. 18. fej.), addig ez nálunk „történelmi maradvány”, és a maga nemében egyedülálló a világ református egyházai között. Bibliaellenes hatalmukat felhasználva, ezek a vezetők, „csírájában” elfojtanak minden reformkezdeményezést. Annak ellenére, hogy hitvallásaink szerint a református egyház presbiteriánus, a valóságban mégis episzkopális.

(5) Hisszük, hogy a Biblia szerint csak az újjászületett, megtért, hitükről bizonyságot tevők tartozhatnak az egyházhoz. Az egyháztagság meghatározásában is a magyar református egyház rég túladott a biblikus szemléleten. Akit megkeresztelnek, az máris tagja az egyháznak. Igy valóban szükségtelen a megtérést hirdetni. Juhász Tamás szerint „az evangélizáció nálunk szokatlan és ismeretlen”, a megtérésre való felszólítás tévedés. Pedig az apostolok a megtérés evangéliumát (Luk. 24:46, 47) hirdették, és a II. Helvét Hitvallás egy egész fejezetet (14. fej.) szentel e témának. Sok lelkész nem ismerte fel még felelősségének nagyságát a sákramentumok kiszolgáltatásában, pedig Kálvin világosan fogalmaz: „… gondot kell fordítani az úrvacsorára is, nehogy a különbség nélkül való kiszolgáltatás megfertőztesse azt, mert a legteljesebb mértékben igaz, hogy az, akire az osztogatás bízatott, ha tudva és akarva méltatlant bocsát ahhoz, akit joggal visszaűzhetett volna, éppen úgy szentségtörő, mintha az Úr testét kutyáknak dobta volna oda.” (Institució, 4. könyv, XII., 5.). Nem hallunk olyan esetekről, amikor valakit eltiltanak az úrvacsorától életmódja miatt, ellenben „egyházfegyelemben” részesítik azt, aki a keresztyén élet komolyan vételét sürgeti.

(6) Hiszünk a hívők lelki egységében, de az ökumenikus mozgalom törekvéseivel nem tudunk azonosulni. Az ökumenikus mozgalom egy hamis vallásos egységet hirdet, amely nem biblikus és célja nem más mint a vallások összemosása, a szinkretizmus. Sajnos azokat, akik a vallások összekeverése ellen felszólalnak, a nemzetárulók közé sorolják. Vajon az átlag „református” tudja-e azt, hogy egyháza hivatalosan képviselteti magát az Egyházak Világtanácsában (EVT), amely szervezet a pogány vallásokkal való egység megvalósítását szorgalmazza. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a „szeretet”, „tolerancia” és „békesség” jegyében Krisztus igazságait vetik meg. De ha csak az erdélyi viszonyokat elemezzük, azt látjuk, hogy például az unitáriusokat lelki testvérekként kezelik. Vajon megfeledkeztünk-e arról, hogy ők tagadják a Szentháromságot, Krisztus istenségét, a testi feltámadást? Ezek református hitünk sarkalatos igazságai, és őseink esetenként életükkel fizettek az ezekhez való hűségükért.

Teológiai Intézetünk törekedett az egyházi elfogadásra és akkreditálásra, mert reménykedett egy egyházon belüli reformációban. Ezt igazolja az, hogy öt éven keresztül próbálkoztunk viszonyunkat rendezni az egyházzal, de eredménytelenül. A tanári kar és képviselőink többször tárgyaltak a Sárospataki Teológiával, a Tiszáninneni Egyházkerülettel és a Zsinat képviselőivel. Ha egy új egyház létrehozása lett volna a cél – mint ahogy erre sokan célozgatnak –, felesleges időpazarlásnak minősíthető ez az öt év. Az integrációt komolyan gondoltuk, de nem voltunk hajlandók kompromisszumot kötni a református igazságok feladása árán. Ma is előttünk van az a kép, ahogyan 1997 tavaszán megdöbbenéssel olvastuk a református sajtóban, hogy a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata (MRETZS) elhatárolta magát Intézetünktől. Emlékszünk a diákok csalódott arcára, akik a református egyházban szerettek volna munkálkodni és szolgálni az Urat. A felelősség tehát elsősorban a MRETZS-t terheli, mivel egyházon kívül rekesztett minket. Most pedig csodálkozással veszik tudomásul, hogy egy új református presbiteriánus felekezet jön létre. Avagy a református hit csak egy szervezet kötelékein belül létezhet? Nem hisszük. Példa erre az a tény, hogy Nyugat Európában, Angliában vagy az Egyesült Államokban több református felekezet létezik.

Az előbbiekben már utaltunk a szektás szó használatára, azonban hadd maradjunk még egy kicsit e témánál. Ha a szektásság értelmét úgy határozzuk meg, hogy az elszakadást jelent egy bizonyos vallási közösségtől, akkor ilyen értelemben maga a református egyház is egy szekta, mivel elszakadt a katolikus egyháztól. Egyértelmű tehát, hogy más kritérium alapján döntendő el a szektásság. Szektának minősül az a szervezet vagy csoport, amely a társadalomra nézve káros tevékenységet fejt ki (pl. a Család szekta elszakítja a gyereket a szülőktől, Jehova Tanúi tiltják a vérátömlesztést stb.). Biblikus szempontból pedig szektának minősülhet minden olyan közösség, amely bibliaellenes nézeteket képvisel.

Úgy gondoljuk, hogy sem társadalmi szempontból, sem a biblikus keresztyénség szempontjából nem képviselünk semmilyen káros vagy veszélyes nézetet. Teológiai álláspontunk bemutatása végett készek vagyunk bárkivel a Biblia és a református hitvallások alapján elbeszélgetni.

Annak ellenére, hogy nem túl rég kezdtünk új gyülekezeteket alapítani és az általunk képviselt igazságok nem népszerűek, elég sok tagunk és szimpatizánsunk van. Különben nem célunk soraink mesterséges felduzzasztása. A számbeli növekedés és az áldás Isten kezében van. Gyülekezeti tagok pedig csak azok lehetnek, akik hitükről vallást tesznek, és életük is erről tanúskodik.

A szolgálat anyagi hátterét amerikai hitvalló református gyülekezetek adományaiból biztosítjuk, akik imádságaikban hordozzák e munkát, és készek felvállalni a támogatást egy bizonyos ideig. Hosszú távon viszont a gyülekezetek önfenntartása a cél, amint ezt a Biblia tanítja, nem pedig az állami támogatás. Az anyagiaknál maradva érdekes lenne megvizsgálni, hogy a református egyház hány forrásból biztosítja és egészíti ki költségvetését (állami támogatás, az EVT adományai, különféle felekezetek és segélyszervezetek adományai).

Zárógondolatként szeretnénk mindenkit arra buzdítani, hogy felelősségteljesen gondolja át a leírtakat, és ennek megfelelően cselekedjen. A református egyházban uralkodó állapotok miatt ideje lenne bűnbánatot tartani. Időszerű az, amit Jeremiás próféta mond: „Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!” (Jer. 6:16) Ha ez nem fog bekövetkezni, akkor nem marad más, mint a modernizmus, ökumenizmus és liberalizmus útja, amelyen a református egyház most is jár. Ezek az útak pedig nem a református szellemiség útjai. Ezek az útak, a Biblia és a református hitigazságok feladását jelentették, és egy olyan anyaszentegyházat eredményeztek, amely már rég nem szent, és rég nem egy „az igaz hit egyességében” (Heidelbergi Káté 54. kérdés), és nem Isten dicsőítésére törekszik.

Legyünk tehát a Biblia igazságainak ne csak elvi elfogadói, hanem megtartói, következetes cselekvői és védelmezői. Ne feledjük, a reformációra ma is szükség van!

a KGTMI megbízásából: Szőke Imre és Bagoly Gyula
 

Ez az újságcikk 2000. június 22-23-án jelent meg a kolozsvári Szabadságban, Papp Annamária kérdezett (szerk. megjegyzése)