Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

A keresztyének egysége mindig is nyomon követhető volt az egyháztörténelemben. Ez az egység rendszerint nem csupán szóban, hanem gyakorlati megnyilvánulásban látható, hitvallási szinten észlelhető. A reformáció után, amikor folyamatos volt az újítások veszélye, a régi egyház képviselői azt vetették a reformátorok szemére, hogy ha elindul a változás, akkor nincs megállás. Folyamatos újítások jönnek, és nem lehet egységes hitről beszélni. Erre cáfolt rá a gyakorlat.

A római katolikusok azt állították magukról, hogy ők valósították meg a keresztyén egységet. Ez valóban igaz volt, viszont csupán annyiban állott, hogy elfogadták a pápa személyét. Nem is kellett ennél több, ezt várták – és várják– el tőlük. A lelki egység, az, amiről a Szentírás beszél, nem volt lényeges. Ezért állhatott az a helyzet elő, hogy a római katolikus egyházon belül több irányzat van, mint ahány protestáns felekezet létezik. De ez számukra nem probléma, mert ők ettől függetlenül bizonygatják, hogy egységesek – persze ez csak a pápa elfogadására vonatkozik.

Míg a régi egyháznál megmaradt a látszólagos hit – és csupán csak erre törekedtek –, addig a reformáció korában és utána is láthatóvá vált egy valódi egység Isten népe között.

Ennek bizonyításaként hadd lássunk néhány egyháztörténeti példát.

A XVI. század közepe után gyakrabban kezdték a magyar ifjak a svájci egyetemeket látogatni. Előbb erdélyi szászok a baselit, melynek később is nem egy lutheránus hallgatója volt. Csak a hetedik évtized vitt ki aztán református érzelműeket is a helvét reformáció bölcsőjébe. Ám az érintkezésnek ez a módja még sokáig csekélyebb mértékű volt a távolból való szellemi összeköttetésnél. Bullingeren kívül leginkább Beza tartott fenn kapcsolatot magyar lelkészekkel, sőt egyes magyar teológusoknak közre is bocsátotta néhány művét.

A helvét hitvallású tudósok többen is kapcsolatot tartottak fenn magyarokkal. A svájci tudósoknak ez az érdeklődése később sem csappant meg a magyar református egyház ügyei iránt. Amikor alkalmuk volt rá, tettekkel is igyekeztek kimutatni testvéri érzületüket. Egyetemeiken segéllyel látták el a magyarokat, s ritkán is voltak azok magyar hallgatók nélkül, kivált a XVIII. században. A gályarabságból[1] szabadult lelkészek szíves fogadtatásra találtak helvét hitsorsosaiknál, kik szabadulásuk eszközlésében is részt vettek. A Svájcban ekkor részükre történt gyűjtés mintegy 15 ezer forintnyi eredménnyel járt, s nem egy élvezte közülük a helvét vendégszeretetet ez alkalommal több évig. Ami ezután maradt, abból ösztöndíjakat alapítottak ott tanuló magyar ifjak számára. Áldozatkészségük később is segélyére sietett a magyar református egyháznak. A berni tanács 1730-ban kétezer tallért küldött a nyomorgatott lelkészek részére, melyből 720 forintot fordítottak az erdélyi szegény papok támogatására; a debreceni kollégiumnak 1756-ban 400–400 forint évi segélyt ígértek együttesen a kantonok, s adták is 25 évig, néha többet is. Ezzel majdnem egyidejűleg történt a baseli magyar Biblia kiadása, s az odavaló egyetem még 1720-ban stipendiumot[2] alapított egy magyar teológus részére. 1779-től Genevában is adtak segélyt egy erdélyi és egy magyarországi ifjúnak. A berni és zürichi egyetem nemkülönben támogatta őket. Tanácsukat sem vonták meg, ha ily irányban hozzájuk fordult valaki. A magyar reformátorok tanbeli és lelki egységben voltak a svájci tudósokkal.

Bár a magyar reformátusoknak megvoltak a hitvallásaik – szinte minden zsinat azzal kezdődött, hogy készítettek egy rövid hitvallást, de számtalan káté is napvilágot látott[3]. Annak ellenére, hogy megvoltak a hitvallások, mégis idegenből vettek át többet a magyar reformátusok. Miért tették ezt? Miért mellőzték a saját maguk által írt hitvallási iratokat, és fogadtak el külföldön íródott hitvallásokat: a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást? Azért, mert ezzel is bizonyítani kívánták, hogy az egyetemes[4] keresztyén egyházhoz tartoznak. Ezzel is a keresztyének egységét érzékeltették. A II. Helvét Hitvallást Svájcban a reformátusok már elfogadták közös hitvallásuknak, ugyanígy a Német Birodalomban Pfalz választófejedelemségében is.

A protestánsok között levő lelki, tanbeli egység bizonyítható a levelezésekből is. Ezek a levelezések a magyar egyháztörténészeknek nagy hasznot jelentenek, hiszen a magyarországi reformáció korai állapotára vetnek fényt. A leveleken keresztül bepillantást nyerünk a reformáció magyar híveinek legfontosabb életkérdéseibe, reménységeibe és aggodalmaiba. A levélírók egyrészt örömmel és lelkesedéssel számolnak be az evangélium csodálatos terjedéséről, másrészt aggódva és keserűen szólnak az ország és a magyar nép szomorú állapotáról.

Személyes kapcsolata Luthernek és Kálvinnak is volt a magyarokkal.

Béza Tódor magyar kapcsolatai csupán az 1560-as évek derekán kezdtek kialakulni, vagyis kerek húsz évvel Bullinger első, magyarokkal történt levélváltása után.

Bullinger Henriket[5] 1531. december 9-én választották meg Zwingli utódaként a zürichi Grossmünster lelkészének 27 éves korában. Előzőleg a kappeni kolostori iskola tanára 1523-1529-ig, majd a bremgarteni gyülekezet lelkésze volt. Megválasztása után, 1575. szeptember 17-én bekövetkezett haláláig, közel 44 évig állt a zürichi egyház élén. Az ő erélyének és szervezőkészségének köszönhető a zürichi reformáció megszilárdítása és egyházának felépítése a szomorú végű kappeli[6] csata utáni években.

Bullinger levelezése meghaladja a 13000 levelet, vagyis nagyobb, mint Lutheré, Zwinglié és Kálviné együttesen. Főként a II. Helvét Hitvallás révén jelentős befolyást gyakorolt a magyarországi reformáció alakulására is.

Itt csak utalás szintjén említjük meg Bullinger Henrik levelezését Fehértói Jánossal[7]. Fehértói arra kérte Bullingert, hogy küldjön egy vigasztaló és bátorító levelet a két oldalról szorongatott magyar lelkipásztoroknak, akik egyfelől az ellenreformáció, másfelől a török uralom súlyos megpróbáltatásai alatt vannak. Mitévők legyenek a ’pápista’ többségű környezetben, ahol lépten-nyomon hitükkel ellenkező szertartásokra akarják őket szorítani, s hogyan védhetik meg hitüket és cáfolhatják meg ellenfeleik érveit és álokoskodásait? Bullinger egy kisebb könyvecskének megfelelő levelet írt: A magyarországi egyházakhoz és lelkipásztorokhoz.

Bullinger ebben a levélben elsősorban a hozzá intézett kérdésekre akart válaszolni. Egyfelől az ellenreformáció, másfelől a török zsarnokság nyomása alatt nyögő hittestvéreit kívánta tanácsaival és intelmeivel megerősíteni. Teológiatörténeti szempontból ezt a művet a II. Helvét Hitvallás egyik előfutárának tekintik. Ennek a levélnek – előbb nyolc évi kéziratos, majd újabb nyolc évi nyomtatott formában kifejtett hatása hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon megjelenése után hamar és magától értetődő módon hivatalos hitvallási íratnak fogadták el a II. Helvét Hitvallást.[8]

Bár más országban éltek ezek az emberek, más egyházszervezethez tartoztak, de ugyanazokkal az alapelvekkel rendelkeztek, és ugyanaz az egyetlen Közbenjárójuk volt. Ilyen a valódi keresztyén egység.

Tamás Sándor